Égő vágyak...
(Lázas sóhajom hozzád)

Ma éjjel Velencében jártam
Az álmom szép volt, színes, csillogó
A szerelem nagy, szent templomát láttam
És szívemről felolvadt mind a hó
A vágy templomában oltárkép állott
S előtte térdeltem én könnyezőn
Feléd a vágyam hő imába szállott
S a kép felém közelget remegőn
Az oltárkép te voltál szent csodám
Imádott tested két karomba hullt
Az ajkadon ott remegett a szám
És forró vágyam vad csókokba fúlt.
Csodás szemedben kigyulladt a láng
S a csókod tüze perzselte a vérem
Vad vágyam mogó volt és falánk
S a tested adtad, mit imámba kértem
És aztán jött egy nagy szent pillanat
Az első csodás beteljesülés.
És aztán... mindez, csak álom maradt.
Mert jött a bús, fájó ébredés -
Élet! forró vágyak bakója vagy
Kacagj rajtam; hisz én könnyezem
Vagy elvigyél, vagy messze elmaradj
De lassú tűzön ne égesd szívem
A boldogság egy álomkép csupán
Mit távolból imádhatok csak én
Forró asszonyt nem csókolhat a szám
Az élet szépet nem hoz én felém
Az éjszakám a forró könnyek násza
Az életem egy nagy szent akarás
A forró tested vérző szívem álma
Te vagy a vágy, egy őrjítő varázs
Ha forró tested két karomba zárnám
S beléd csókolnám mind azt ami fájt,
Ha hozsannára két karom kitárnám
Akkor nem várnám annyit a halált.

Most megy... megy...

És most megy mindég... mindég távolabb
Egyhangu uton... busan... csendesen...
Amig lassan... lassan... magamra hagy
Észrevéttelen.

Mi egymástól nagyon messze voltunk
Én jajgattam és ő csak kacagott
Együtt mi ketten sohasem daloltunk
És most megy... megy... ott.

Járt a fényben melj engem körülvett
Járt a mosoljgott vigan, boldogan
Mig én magamban sirtam könnyeket
Némán hangtalan.

És most megy... mindég... mindég távolabb
Egyhangu uton busan csendesen.
Amig lassan... lassan... magamra hagy
"Az életem."

Ha valaki jönne...

Ha valaki jönne, csuf téli hajnalon
Mikor minden felbug és szorit a torkomon
Ha iljenkor jönne... csendbe... szomoruan
Jönne akit várok, keresek, hasztalan
Leborulnák térdre és lüktető fejem
Ölébe hajtanám...
Lihegnék fáradtan... térdét szoritanám
Friss harmatos ölét, csókkal boritanám
Hullana a könnyem hófehér combjára...
Hörögne a mellem... a zokogás rázna...
Fáradtan, megtörten, vad keserves vággyal,
Bus férfi sirással...
Szólna hozzám lágyan... halkan... bánatosan,
Simogatná fejem... s arcomat szorosan...
Egyre szoritaná kis puha ölébe...
És én a hajnali... sápadt csöndességbe
Kezdenék vallani...
Felsirnám ott, tépett összetört életem
Beteg lázas agyam... sápadt, fáradt fejem
Piszkos éjji álmok, kéjbe fult titkait
Ezer rongy szerelem, kifestett csókjait
Bus bojongó vágyak, miket sohasem láttak
miket kinevettem
Régi éjszakáknak festett durva kéjét,
Tehetetlen dühöm undok irigységét...
Aljas pillanatok... éhes mocskos vágyak...
Ezer pillantásom, amit sohasem láttak
Százezer gondolat, mit félig gondoltam
s vágyódtam utánuk...
Lihegve... kifultam... elsuttognám "Ámen"...
Ölébe hajtanám, fáradt, zugó fejem
Ő, tudom kiköpne... felrugna... ott hagyna...
s vergödve a földön... utána zokogva...
Azt sugnám lihegve... hajnali pirkon...
Igaza volt néki!

Dal... dal... dal...

És jöttek az első öntudat napok
Megjöttek az első lázas dalok
S azt sugták mind a drága rittmusok
"Boldog vagyok! Boldog vagyok!..."

Jöttek a csókos drága Kedvesek
Hozták a színes forró éjeket
Azt sugták mind a kedves énekek
"Én szeretek! Én szeretek!..."

Jött a legelső szálló hópihe
Elmult az álmom nagy szerelmese
S azt sugta mind a nyögő versike
"Nincs senkise! Nincs senkise!..."

Jöttek a fázós téli hajnalok
Elvittek Kedvest, éjt és bánatot
S azt sirják mind a könnyes, bus dalok
"Hogy meghalok... hogy meghalok...!"

Mese, dal: csak álom. Illuzió!
Magának Manci akonél minden csak mese, csak dal.
Csak illuzió!

A semmi lantosa

Utfélen ült, kopott kereszt mellett
szemében sárgás... gyáva... irigység...
Kezében egy fa... mit penget... penget...
Talán... lant lehetett réges rég.
Ott ült kopottan nappal, éjszaka
Az ajka törten, elhalon remeg
Azt mondják Ő a senki lantosa
Csak suttog bambán vad énekeket.

Bomlottan bárgyun mindég énekel
Hajadon-főtt... nyárba... hóba... fagyba..
csak dalol, s nem áll szóba senkivel
Dalol éjszakába, alkonyatba
És kérdezték: "Ki vagy...? Ki volt Apád...?"
Csak énekelt és közben könnyezett
És kérdezték: "Volt kedvesed...? Arád...?"
Csak énekelt és hüljén nevetett

Ha kérdezték: "Nincs gyermeked...? Anyád...?
Egy csendes régi szonettet nyögött...
Hivták: "Gyere... kapsz ételt... jó szobát..."
Dalolt... aztán vadul kiköpott!
Ő volt a semmi őrült dalossa...
Ő volt a koposz piszkos rejtelem
Hogy honnan jött? ... Nem tudták meg soha
És megfagyott egy téli éjjelen.

Az eljövendő szeretőmhöz

Te vagy a néma éjjel árnya
Sötét szemed lángot lövel
Megtébojul majd aki látja
Te vagy a néma éjjel árnya.

Te vagy a sorsom vad szeszéje
Te vagy a láng... a pusztulás
Repülök feléd láztól égve
Te vagy a sorsom vad szeszéje.

Te vagy a jövöm nagy álma
Felettem vagy, de jössz felém
S már most, várok egy éjszakára
Te vagy a jövöm nagy álma.

Te leszel majd ki földre huzol
S üvöltesz mint a furia
Te leszel majd ki értem lángol
Kit nem hagyhatok el soha.

Te leszel majd ki csendes éjjel
A forróságom kacagod...
S míg kérlek lázas szenvedéjjel...
Táncolsz és kinom itt hagyod.

Te simulsz hozzám forrón lágyan...
Te nevetsz nyersen kinomon
Te becézed majd minden vágyam
Te rugsz majd el hajnalon.

Hazugság?...

Szent imákkal beteg szivvel
Mások csodáit megcsodálva
Várjuk a reggelt eltünödve
Míg igénytelen száz csendes óra
Messzeröppen.

Délibábok futó lidércek
Hazug mesék sok cifra ének
Hiába várnak találkozóra?
Hiába mondok bus szemednek
Tündérmeséket?

Hazugság hogyha csendes éjjel
Agyon kinzott fáradt szivemmel
Igérek Néked szent csodákat
Igaz jövőről boldog nászról
Melódiákat?

Hazugság, hogyha tikkadt ajkkal
Forró testtel szent reménnyel
Hiszünk magunkba dus szivünkbe
S összebámul sápadt arcunk
Mindent váron?

Hazugság minden esküvésünk?
Minden könnyünk minden álmunk?
Ezer csodás színes reményünk
Mit összebujva csöndben várunk
Égi órán?

Hazugság, hogyha fáradt testtel
Imádkozva eltünödünk
S az élet míg mi csendbe várunk
Másnak hoz meg mindent, mindent;
Hazugság, hogyha mégis várunk?
Hazugság, hogyha hisszük Istent?...

Mese...

Egy bolond mese lesz a kettönk sorsa
Két elhaló, üres bus mese
És leszünk mégis egy mese bolondja
A mese: minden mese végzete

Fölöttünk lesznek uj bolond mesék
Az uj mesék bolondjai leszünk
Mondunk magunknak hazug rongy mesét
S nem vesszük észre majd, hogy szenvedünk

Egymásnak nem mesélünk sohasem
Külön mesélünk majd a csendes éjnek
Ez furcsa lesz, nem tudja senki sem
Hogy két halottja lesz egy bus mesének

Vallomás...
(: Irtam egy boldog éjszakán? :)

Egy forró csók tüzelte fel a vérem
Egy égő vágy, amit Te adtál nékem
Egy lázas álom volt az éjszakám
S egy boldog hajnal köszöntött le rám -
Mi vagy Te nékem, - el nem mondhatom
Te vagy az Élet - lázas karnevál
Ha Te elmész... jöhet már a Halál! -
Te vagy az első lázas álmodás
Te adtad mindazt, ami szép, csodás
Egy imádságom van, a szerelem
S egy oltárképem - az vagy Te nekem.
Lehet, hogy Nálad röpke pillanat.
A csók, mi tán nem szivedből fakadt.
Lehet, hogy vissza nem jő már soha
Hisz ez az élet, oljan mostoha -
De hogyha jössz, hogy forrón ölelj át,
Szivem tovább dalolja vágy dalát
Ölelj vadul, csókodban égjek el
Hisz egyszer majd ugyis feledni kell
Ha multunkból már csak emlék marad
S egy összetört, vérző sziv meghasad
Akkor, hiszem, hogy könnyezel talán
S rájössz, hogy nem egy flört voltam csupán -
Te vagy a vágyad vad királja
S ha összetörten kinevetsz...
Majd várlak mindég ujra, fázva...
Te vagy a vágyak vad királja
A jövőm csókos alkonya.

A kacagó halott

Veszettül bomlott a tél
És tombolt a mámor a nagy, nagy szivtelen
S ekkor történt egy lázas éjjelen
Hogy bent a kriptaváros holt szivén
Meghalt a szerelem... meghalt a szerelem...
És vadul hörgött az éj
Sirtak a csillagok
Felsikoltott a kéj!
És megálltak mind az órák... napok...
Az élet az éjbe sirt, jajgatott:
"A szerelem halott... A szerelem halott..."
A holtat mind keresték
Kutatták szobámat...
Először jött az éj
Aztán betekintett a bánat
Jött kutatni szenvedéj
S mind ott jajgattak, sirtak szüntelen:
"Hol a holt szerelem... Hol a holt szerelem..."
És bejött a borzalom...
Keresgélt hangtalan
A néma hajnalon...
A gyötrelem nyögött be csendesen.
Keresgélt sirva... "Hol az Istenem..."
És sápadtan... vén halál arcával...
Beszólt a hajnalfény: "Megvan a holt szirén...?"
Én röhögtem zokogva
Ők mind ott üvöltöttek...
Mint a sirnál az ebek
És egyszerre eszeveszetten
Hörögve lázba... vadul hirtelen...
Kitéptem a szivem...! s bent volt veresen

Sirfeliratom

"Élt huszonnégy évet, meghalt boldogan"
A forró mámor hülye tavaszán
Sokat beszélt és sokat nevetett
Koravén szive összetört korán
A jelenben nem volt Ő sohasem
A jövője kinevette bután
Élete volt egy sötét rejtelem
A halála: egy epizód csupán
Oktalan volt koldusa sok reménynek
Bolond volt: zsarolta az életet
S mikor az élet keveset adott:
Dacosan, vadul mindent elvetett
Sirassátok e sirban pihenőt,
Nagy mártir volt: a semmi harcosa
Pár könnyel gyászoljátok csendben őt
De utjára ne lépjetek soha
az agyát felszivta a végtelen
a szive; lent a sirban elrohadt
örökül hagyott néktek, komoly, busan
Libegő lehetetlen álmokat.
Komédiás volt
A szivével játszott
És fájva sirt hazug rongy könnyeket
Keresztre huzta fáradt mosolya
S kinjából:
A halál váltotta meg.

Sír (a) felirat

Ki itt nyugtalankodik csendesen,
Író volt és elköltözött az élők sorába.
Halt harminchat évig, élt néhány napot,
S ha gondolkozott, csak álmodott
Néhány lapot. S mikor kinevették:
Azt hitte, hogy kacagtatott.
Most itt fekszik e nehéz
Temetői hant alatt,
Zöld koponyáján kiüt a csira
És azt álmodja, hogy él.
Szegény. Béke hangjaira!
Ámen.

Anyám

Anyám! Ha jönnek, s mondják majd neked
Hogy fiad egy elzüllött, rossz bohém
Ne fájjon értem drága jó szived
Hisz annyi rosszat követtem el én.

Anyám! Ha jönnek, s mondják majd Neked
Hogy sírva járkálok az éjszakán
És hajnalban részegen nevetek
Anyám! Fordulj félre, s ne gondolj reám.

Ha jönnek s mondják majd Neked
Hogy egymagámban halkan suttogok
S riadtan néznek rám az emberek
Ne hidd azért majd, hogy bolond vagyok.

Mert boldog vagyok olyankor Anyám,
Ha halott mezőt járok egymagám...
Felejts el engem...elveszett csatám...
És zsákutcába visz az én utam.

Azért mégis.. .ha mondják majd neked...
Hogy.. .hajnalban.. .egy gázlámpa... alatt
Keresztül lőttem hörgő mellemet...
Anyám!...sirasd meg... nyomorult... fiad.

Az oldalon szereplő tartalom Hámori Tibor Rejtő Jenő rejtélyes élete című könyvéből származik. Az utolsó, Anyám c. verset Fagyi emlékezetének köszönhetjük, mely Hámori Tibor Piszkos Fred és a többiek c. könyvében megtalálható. Az esetleges elütésekért és vélt nyomdahibák javításáért mindenkitől elnézést kérek. Amennyiben kérdésed van, vagy hibát fedeztél fel, írj nekem!